Ilyen volt...

Művészetek Palotája
Cifra Palota 2009. november 15.
vasárnap délelőtt 10.00-12.00

A program ugyan nem ért véget tizenkét órakor, de − tekintettel a társaságomban lévő nagyrakás kiskorúra, kik éhesek, és álmosak voltak − a mi időnk délben lejárt. Fájó szívvel, de ott kellett hagynunk a sok-sok cifraságot. Nem tudtuk kivárni a hosszú sort az arcfestők asztala előtt, és lufiszobrot sem kaptunk, de „azért voltak nekünk élményeink”. (Ha minden igaz, hamarosan „váltott lovam” beszámolóját is olvashatják ugyanezen az oldalon.)

Szabó Zselyke és zenekara Weöres Sándor verseiből készített egy összeállítást a gyerekek számára. Zeneileg talán nem volt kirívóan jó a produkció, és olykor-olykor intonációs problémái is akadtak az énekesnőnek, de ez a kicsiket egyáltalán nem érdekelte... Viszont olyan tűzzel és hévvel vonta be a közönséget a játékba, Szabó Zselyke, hogy minden egyéb elveszítette a fontosságát. Elhangzottak a legismertebb Weöres szövegek, még ha nem is abban a formában, ahogyan megszokhattuk őket. A Bóbita alatt szám szerint 27 tündértanonc hajtotta álomra a fejét a színpadon, méghozzá teljes átéléssel. (Ja, és az én hatéves nagylányom volt maga, Bóbita! Ő üvöltötte a mikrofonba például egymás után tízszer, hogy: „Igen! Igen! Igen...!” Mert szeretett játszani is, meg építeni is, meg minden olyasmit csinálni, amit a tündérek is szoktak.) Semmiféle édelgés nem volt a dologban, egyetlen fölösleges jelző sem hangzott el. A lelkes közönség skandálta, hogy „izzik a galagonya”, vagy azt, hogy „róka rege róka”. Tudja valaki egyáltalán mit jelent az hogy „róka rege róka”? Nem hiszem... De ez sem számított, mert nagy kedvvel személyesítette meg a nagyszámú, és aktív érdeklődő közönség az összes versben szereplő figurát. Nem tudom mit szólt volna Weöres Sándor, ha megtudja, hogy az ő nevével fémjelzett eseményen a „Ha jó a kedved” című dal adja a gerincét a műsornak. (Nagyon remélem, hogy nem ő írta a szövegét... próbáltam utánanézni az interneten, de sehol nem jelezték, ki a szerzője. Nekem úgy rémlik, Gorkij-szakkörön énekeltük ezt oroszul, de miután eltelt azóta harmincegynéhány év, nem tudom felidézni az orosz szöveget, és az is lehet, hogy keverem valamivel). Számomra ez a dal túlságosan is a rendszerváltás előtti időket idézte fel, és rendkívül hosszúra sikerült. Ennek ellenére a gyerekek századszorra is lelkesen csattogtatták a tenyerüket, „köpködtek” fogmosás közben, és dobogtak, meg hejhóztak. A gondos műsorszerkesztést dicséri az a tény, hogy az utolsó dalnál a hároméves fiam elhúzott a színpad elől, és egy félreeső helyen táncra perdült velem együtt − ez nagy élmény volt!

A koncert után keringeni kezdtünk, és mindenütt megálltunk 1-2 percre. Az ingergazdagság sajnos együtt járt a felületességgel is. A középső lányom egyszer csak elsírta magát a rengeteg játék között: „Dehát most mit játsszak? Annyi minden van, hogy semmihez nincs kedvem!” Ennek ellenére építettünk hóembert filcből, mágnestáblára „festettünk” egy csodálatos tavaszi képet, versenyeztettünk két plüssegeret, röptettünk egy plüssdarazsat, és az Üvegterem játszóházában csúszdáztak is a kisebbek. Csak a hatéves morgott rám, hogy ő ott unatkozik. Hát persze, mert a terem a legkisebbek számára készült jobbnál jobb játékokkal volt tele. Úgy éreztem, minden korosztály bőven megkapta az igényeinek megfelelő kínálatot. Sajnos a nagyon gazdag kézműves kínálatból (terménybábok alkotása, máktündérek, csuhémadarak, gyékénypillangók készítése, stb) az időhiány miatt teljesen kimaradtunk szomorú hatévesem nagy szívfájdalmára.

A Művészetek Palotája nagyon elkötelezetten, és következetesen hajtja végre azt a feladatot, amit magára vállalt: színvonalas környezetben, színvonalas kulturális programokkal szoktatja oda a nagyérdeműt akkor is, ha az még kicsi. Így válik ez a generáció elkötelezett kultúrafogyasztóvá. Az intézmény bebiztosítja magának a jövőt, és nem zavarja, hogy emiatt anyagi áldozatokat kell hoznia a jelenben. A Művészetek Palotája nyugodtan választhatná szlogenjéül a következő mondatot: „Előre dolgozunk az utódaink számára!” Biztos vagyok abban, hogy idővel megtérül a befektetett munka, és a pénz is.
Both Gabi